Nem tudod melyik út hova vezet. Sosem fogod megtudni mi lett volna ha. Semelyik út sem fogja mondani, hogy : erre gyere.
A Művészetterápiás élményemet úgy tudnám összefoglalni, hogy egy lassan ható, hatását csak később éreztető gyógyszer. Olyan menstruációs csillapító féleség, már aki tudja miről beszélek. Fáj, fáj, még mindig veszettül fáj, nem érted miért nem hat, aztán a végén már nem fáj, amikor már vagy egy órát szenvedtél. Ki tudja, hogy a végén a gyógyszer hat-e vagy csak elmúlt a fájdalom?
Na de kikecmeregve a kissé ízléstelen és érdekes hasonlatból.
Amit most itt leírok, lehet, hogy nem egy standard foglalkozás menete, lehet, hogy nem teljesen ilyen egy igazi terápia, de én ezt éltem át, és ezek után még szívesen folytatnám.
Összesen kb 10 lelkes jelentkező volt. Ez jó, mert az elmondottak alapján nem is kéne több résztvevő, sőt, amikor úgy hozta a szerencse/szerencsétlenség, hogy éppen csak négyen voltunk(a tanárral egyetemben), akkor tudtunk leginkább haladni, tehát minél kisebb volt a létszám, annál üdvösebb volt az az együtt töltött közel 4 óra alkalmanként. Mert hát igen, ennyi az időtartam, mert maga az alkotás sem egy rövid folyamat. Általában egy bevezető rajzzal kezdtük, és aznap még két alkotás született, az utolsó két alkalmon végül ezeket összegeztük és reflektáltunk az összképre.
Hat darab alkalom volt, ezek két hetente történtek meg, és körülbelül négy órás volt minden foglalkozás. Ez így elsőre soknak tűnhet, de valójában röpült az idő, csak azt az időt sajnáltam, ami két vélemény közt telt el, mert sokszor volt kínos, főleg az elején, nem pedig produktív a csend.
Zenére, versre relaxáltunk, meghallgattuk a relaxációs szöveget, ami ’felszólított’ (haha), hogy legyünk nyitottak és fogadjuk be azt a zenét/ verset, ami éppen a terítéken volt. A csoportvezető miután kijöttünk a „mélykómából”(ez nem szak-, hanem Réka- kifejezés), adott még egy kulcsszót és utána rajtunk volt a sor, hogy vagy agyaggal, vagy olajpasztellel, akril festékkel, esetleg porpasztellel(személyes kedvenc) bármit és mindent kiadjunk magunkból, amit épp kaptunk, és amit hoztunk magunkkal. A művek befejezése után reflektáltunk egymás munkáira, sokszor csak címet adtunk neki vagy a benyomásainkat mondtuk el, néha pediga a rajzolás közbeni élményeinket. Hogy mik történtek velünk aznap, hogy min gondolkodtunk éppen, az sokszor meglepően tisztán látszódhatott a műveinken, ahogy egyre fejlődött a csoport, egyre inkább kaptam azokat az érzéseimet és gondolataimat leíró megjegyzéseket, amik pontosságán sokszor meglepődtem.
Ha figyelmesen olvastad ezt a szöveget, láttad, hogy a pszichológus szerepéről nincs is benne sok minden. Mert nincs…felügyelésen és moderáláson kívül ő csak megfigyel, és reflektál mint a többiek, de nem mondja el a véleményét rólad vagy az alkotásodról, hanem a gondolatait és a megérzéseit.
Szóval, ezekkel mit kezdesz?
Először is: tisztázod az érzéseidet, másodszor: élvezed az alkotást, kapsz egyfajta Flow élményt, és legtöbbször megnyugszol, azt is lehet mondani, hogy szinte meditálsz alkotás közben.
A harmadik hozománya a külső szem… mennyit adsz ki, mennyit tudsz az érzéseidből átadni, és azt a külvilág mennyire érzékeli?
Na és én mit kaptam belőle?
Általában pasztellkrétával gondolkozom(önkéntelenül ezt írtam el a dolgozom helyett), ez passzol leginkább hozzám, de vannak olyanok, amikhez más techniak kell, pl. ceruza, festék. (Az olajpasztellt máig nem sikerült megszeretnem, agyagot meg még nem szereztem be.)
Ha valami felzaklat, elgondolkodtat, vagy csak kikapcsolódásra vágyom, felkapom a kis vázlatfüzetemet. Nem tudok szépen rajzolni, de itt nem ez a lényeg(a terápia alatt a pár művészi kvalitású résztvevő mellett hús-vér halandó rajzolók voltak jelen, a rajztudás sehol sem számított). A lényeg az önátadás: az alkotás folyamatának, az érzéseidnek, és (ha van) akkor a figyelő és visszacsatolást küldő személynek. Ha ez megtörténik, a benned keringő rossz/ zavaros/számodra érthetetlen érzések egyértelmű és beazonosítható formát öltenek, és van, hogy maguktól megszűnnek csupán az alkotás által.
